bele lehet szeretni egy asztallábba vajon? szerintem igen.

(Reblogged from ayra)

a hetedik gyerek

erre a kis szerencsétlenre kb. annyi figyelem jutott, mint a hetedik gyerekre. sebtében készült, százezer más dolog mellett, felszabaduló öt percekben. nincs is akkora ujjongás se körülötte, jó, okés, szép vagy, csináld meg a leckédet aztán meg menjél fogat mosni.

nem fogom pl. már leírni, hogy mit hogyan csináltam, hány rétegre mi jött és aztán hogy csiszoltam le mégis vagy mégsem, egyrészt mert unalmas, másrészt meg unalmas. azt még nem döntöttem el, hogy lesz-e a hetediknek új sapkája, vagy hordja azt, amit megörökölt, de majd alakul valahogy. és hogy hová teszem, ugye. a nagy kérdés mindig ez.

szóval ő egy ilyen volt, nem szép, nem csúnya.

301 Forint!

fotóztatni se viszed már el műterembe, mint a legnagyobb gyereket, csak úgy lekapod, mentében.

aztán végre jön a legjobb rész, kiválogatod a bélyegeket, melyik a legszebb, melyik az, ami nem biztos, hogy rákerül, átöltözöl játszósba, mert ragasztani kell, nyúlsz a ragasztóért, egyértelmű, hogy lófasz, beszáradt az egész, de nem akarod tudomásul venni, hiszen most öltöztél fel játszósba, jajnekelljenmárlemenniragasztóértmostamikor25percemvanazegészre.

ennyire volt elég a ragasztó, mutatom. 

Ha Klári 5 perc alatt 7 bélyeget ragaszt fel, akkor 35 perc alatt hány bélyeget ragaszt fel? Írd fel nyitott mondattal!

Íme teljes szépségében, tök örülök, hogy fehér lett, mert bár én gesztenyebarnán is szerettem, most látszik csak, hogy milyen helyes kis íve van lábainak. az Otexem elfogyott, úgyhogy festésmentes napok jönnek, főleg azért is, mert most már ideje lenne játszadozás helyett csekkeket feladni és vállalkozást kézben tartani. csókolom.

lámpa!! csillár!!!

lámpa!! csillár!!!

(Reblogged from ayra)
(Reblogged from msbparker)

őszi vásár, persze

plusz a teljesítménykényszerem, az igen jó kombó.

azt mondja egyik nap a gyerekem, hogy jobb lesz, ha összekapom magam és csinálok még 50 olyan karkötőt, amilyet nekik, mert van ez az őszi vásár, amire kézműveskedni kell az anyukáknak (az apukák szóba se jönnek, lásd: örökérvényű elméletem arról, hogy miért tízezerszer jobb faszinak lenni), amit majd jól eladnak és majd jól lesz belőle sok pénz a csoportnak. persze, tök jó, de kézműveskedni ilyeneket lehet, hogy nyaklánc meg karkötő meg táska meg kisbugyor, olyat meg nem, hogy fénykard, matchbox, vadászpuska, meg pókember. meg azt se tudja még a gyerekem az anyjáról, hogy előbb halna meg, minthogy valami szart vigyen a vásárra, akkor inkább nem megy el. kezdésnek krosetelhetnék egy ilyen kézigránátot:

image

de asszem a szupertradicionális szupermagyar szupernépi oviban nem lennék túl népszerű. pedig az kell nekem, mint egy falat kenyér. (xeniának mondom, mert tudom, hogy ő most feljajdul, hogy KELL: katt ide.)

így, ha kész a bélyeges szekrény, nekiállhatok saját, hímsoviniszta vásári termékeimet legyártani, és most majdnem azt írtam ide picsogásul, hogy mert pont erre van időm, de az igazság az, hogy valóban pont van erre időm. sztéj tuna.

megjöttek a bélyegeim! sokkal nehezebb lesz beáldozni őket, mint gondoltam.

az utolsó vacsora

Ott hagytam abba, hogy rohadjmegkromofág, amiért nem szeded le a festéket. vagy nem mindenhol. vagy nem ugyanúgy. vagy nem mindenhogy ugyanúgy. aztán megnyugodtam, aludtam rá két hetet, újra, még utoljára nekiestem a spaklival és lekapartam mindent, ami jött. a végeredmény az lett, hogy volt, ahol az első rétegig lejött a festék (amennyiben az volt az első, mert soha nem lehetünk biztosak benne ugye), volt ahol meg a legújabban felkent kurva trilakot sem tudtam leszedni (az erről szóló összeesküvéselméletemet lásd az előző fázisról szóló posztban). 

Mivel az összes bútorfelújításom (vagy eltorzításom, hívja mindenki annak, aminek akarja) a szigorú dilettantizmus jegyében történik, úgy döntöttem, hogy a szobafestésből maradt glettel fogom szép egyenletesre hozni a felületet. rá van írva, hogy fafelületre jó, hiba egy szál se, mehet. amíg ezzel pepecseltem, sokszor eszembe jutott drága apósom, aki szerint semmilyen falfestést nem lehet megejteni legalább három csiszolás-glettelés kombó nélkül, amire kezdetben, amikor megismerkedtünk, csak sírtam, most már csak annyit mondok, hogy csak a holttestemen keresztül. apósom és én két nagyon durva lakásfelújítást csináltunk végig, meg számtalan kisebb volumenű, de ugyanakkora szívással járó projektet. szóval ő járt az eszemben, úgyhogy jól el is felejtettem lefotózni az előttét, így meg ugye már az utánának nem sok értelme volt. a fiókról csináltam azért két fotót, jó szar lett, de azért dokumentálásnak megteszi. szóval így nézett ki az asztal teteje, amikor nekikezdtem. Illetve csak gondolom, hogy ez az, igazából fogalmam sincs, nem emlékszem.

és ilyen volt a fiók, az egyik fele gletteletlen, a másik glettelt.

yo, hát ezen sem látszik sok, kellesz vennem egy rendes fényképezőt most, hogy már 4 darab követőm van.

Szóval legletteltem az egészet, mert hát lássuk be, alapjában véve ez egy szúette rom, már csak érzelmi értéke van, úgyhogy volt ahol teljesen újra kellett húzni az egész felületet, pl. az asztallapon meg a fiókon is. meg egy-két lábon, meg egy kicsit az oldalán. szóval végül is építettem gipszből egy jó kis asztalt, reméljük tart majd, ha ráállok, hogy kicseréljem a villanykörtét. Aztán ezt az egészet lecsiszoltam, de csak egyszer, bár az elején megfogadtam, hogy ha az első alapozó festés után ronda lesz, életemben először újra fogok glettelni és csiszolni. illetve csiszolni, glettelni és csiszolni. (ez is bakker, hányszor hallottam az apósomtól, hogy fesd le, aztán majd meglátjuk, hogy jó lett-e a glettelés, max lecsiszoljuk még egyszer. hát hülye vagyok én? a tököm se fogja lecsiszolni a festéket, amit most festettem fel, nem azért szarakodtam vele, hogy lecsiszoljam és kezdjem elölről.persze legtöbbször kezdtem elölről, egyrészt mert igaza volt, másrészt meg mert imádom. mindegy, ez most mellékszál megint.)

Otex Roméróval a kezemben nekiestem hát az első körnek, és miközben festettem, eszembe jutott, hogy van nekem egy ilyen gesztenybarna (az milyen?) bútorlapból készült kis szekrényem az ötvenes évekből, ami ebben a formában nem megy semmihez a lakásban, le kellene festeni azt is, pont le lehetne festeni, amíg ez a másik, ami még szintén nincs kész, szárad. szart a fosra, brigikém, szart a fosra - ahogy egy tanítványom egyszer nagyon találóan megfogalmazta.

lekentem ezt, lekentem azt, elfogyott az otex, de sajnáltam rá a pénzt, úgyhogy nem vettem másikat. volt még egy fél doboz trinát (!!!) alapozóm, folytattam azzal, csak azért, hogy a délután további részében azon anyázzak, hogy a következő választásig szárad meg egy réteg alapozó ebből a szar trinátból, bezzeg az Otex.

így volt és aztán még jött rá a parkettalakk, ami meg pikkipakki szárad, úgyhogy el is készült a mű. igaz, hogy eredetileg azt terveztem, hogy ha ez egyszer kész lesz, akkor felszenteltetem az esztergomi bazilikában és aztán a parlament előtt  fogom befotózni a végeredményt, de aztán eszembe jutott drága nagyanyám (a dédi is eszembe jutna, ha ismertem volna), hogy ő tuti nem csinálna ebből akkora faxnit, hogy lekent egy bútort, meg nem is mikroblogolna valószínűleg, így csak beállítottam a tárgyat a helyére, illetve valahová, ahol elfér, mert helye persze nincs ebben a lakásban.

Azt pedig, hogy miért kellett 3 hónapig nyúzni egy bútordarabot, ami eredetileg is fehér volt, hogy aztán lemarás, csiszolás, glettelés, csiszolás meg festés után megint fehér legyen, ugyanúgy nem fog kiderülni soha, mint ahogy az sem, hogy a pilóta barátom valóban a halottnak mondott kadhafit látta-e a fotókon, amiket a dúsgazdag és igen részeg magánutasa mutogatott neki egyszer qatarba menet.

amikor valaki azt mondja, hogy gesztenyebarna, vajon melyik árnyalatra gondol?

igazi csiszolóidő! :)

basszameg. :(

12 perce beszélek egy csavarhoz

eddig még nem szólt vissza, pedig most már nem annyira pallérozott a stílusom, mint az elején.